Sziasztok,
Atttyaúristen, januárban írtam legutóbb. Visszaolvastam, egyrészt megállapítottam, hogy biztos tök unalmas kívülállóknak, mert sztorizgatni nem sztorizgattam, fő ugye az önkritika, de legalább nekem egy írásos emlék.
Idén 13 lakásnál tartok, és mi lenne, ha képes lennék kiegyensúlyozottan dolgozni, azaz nem úgy, hogy meghalok, aztán jelentős ideig tényleg csak annyit csinálok, ami a minimum? A főnököm még nem látott ilyet. Na de így is az év tanácsadója várományosa vagyok az irodában, egyik nyári hónapban meg Budapesten a 4. legjobb értékesítő voltam (az egyik legnagyobb cégnél). Nem szeretném eltúlozni, de így volt, amikor három adásvétel volt egyszerre folyamatban, akkor azt kívántam, hogy nehogy eladjak még valamit, mert össze fogok omolni, de eladtam. Méghozzá azt a lakást, ami a leginkább szívemhez nőtt – istenem, hányszor fotóztam be, imádtam -, gyönyörű villaház jellegű kevés lakásos társasházban, álom hátsó kerttel és prémium környéken, 50 millióért ment el.
A sors igazán megjutalmazott, mert ezzel az eladással elértem azt, amiről tavaly év végén írtam, a nagy célomat, hogy vezető tanácsadó legyek. Megvan! Feszítettem, mint pók a lucernásban. A fővárosi 4. legjobb tanácsadó “elérésekor” kicsit azért pislogtam, kaptam irodán kívülről egy kis plusz figyelmet, és kicsit úgy éreztem magam, hogy ezt tényleg én csináltam meg? Én csak egy lány vagyok, csinálom a dolgokat. Akinek marhára hiányzott az elismerés, de amikor megkapja – mert marha sokat dolgozott érte -, akkor megilletődik mégis. Szokom azért még az iroda szintjén is, hogy mindenki számára világos, hogy tudok valamit, és hogy honnan jutottam hova. Minap például az újak okítására voltam meghívva, úgy röhögtem, a főnököm úgy írta, hogy menjek sztárfellépőnek. El is mondtam, hogy ha elsősorban a pénzért csinálod, akkor nem fogsz megélni. Én azért csinálom, hogy olyan üzleteket zárjak, ahol nagyjából minden fél boldog. (De előtte azért olykor becsúsznak bakik, például a kedvenc lakásom eladásakor levélben sértegetett – totál nem jogosan – a vevő. Megviselt? Meg.)
Számszerűsítek, biztos (vagy nem) érdekes lehet, hogy kb. mennyi pénzeket is lehet ezzel keresni, nyilván ez nem az egész éves átlagom, de nyáron átlagosan havonta 780 ezer körül hoztam haza. (És most sírok, hogy mennyi van belőle.)
Kénytelen voltam kitűzni a szabadságot nyáron, beláttam, hogy össze fogok omolni, ha nem küldöm el magam pár napra, de így is a külföldi kiruccanásom első egy-két napján a fenti lakás szerződését készítettem elő, ráadásul macerás volt, mint említettem, az ügyvédünket is bele kellett vonni, de a főnököm átvette az ügyet. Aztán mire jöttem haza? Hogy a helyettesítő kollégám a szabadságom alatt eladta az egyik lakásom. Mindezt egy Facebook kommentből azzal a felkiáltással, hogy szabadítsak fel némi helyet a bankszámlámon. 😀 (Ilyenkor a fele jutalék az enyém.)
Augusztusban volt az utolsó eladás, aztán egy másik nonszensz, szürreális ügy taccsra vágott, amit már előtte lezártunk hetekkel. Na ezt hogy? Fú, el kéne mesélni, szerintem majd a fele történetet megírom. Ezt még tényleg kitalálom, nem is biztos, hogy fel kéne emlegetni.
A privát életemben is volt egy történés (nem párkapcsolati, sajnos vagy sem), ami kivont a forgalomból nagyjából úgy 1,5-2 hónapra. Az van, ha egyszer valaki küzdött depresszióval az életében, és én úgy 1 évig dolgozni sem tudtam a lelki mélyrepülés miatt – az ingatlanozás épített fel újra sok sírás-rívás árán – akkor valószínűleg egész életében küzdenie kell, hogy ne süllyedjen vissza. Szar időszakom volt/van augusztustól, na, még most is nyögöm, mert megbosszulja magát naná az a kiesett időszak, és elképzelhetőnek tartom, hogy ilyenkor az ember lánya kevésbé “minőségi” ügyfeleket is vonz be. Vagy csak a szokásosnál is érzékenyebben érinti a napi sok faszság, na de például amikor egy nagy befektetővel foglalkozol két hónapig marha sokat, aki többet akar venni majd, megtaláljátok az első lakást, aztán miért nem teszünk ajánlatot? Mert kölcsönadta a lóvét. Állítólag. És szívatott előtte is, de helyretettem, 8 perccel előbb mondta le a második köröket, csak és kizárólag az az időpont volt jó neki, marha nehéz volt leszervezni, plusz még egy lakást, azaz hármat. Aztán elsírtam magam 5 perc múlva, miután letettük a telefont, de hangot adtam az elégedetlenségemnek előtte. Nem hiszem, hogy hozzá van szokva, hogy valaki ilyen szinten visszaszól neki, persze udvariasan, de nem volt nyugodt a hangom, na.
Vagy amikor a kínai ügyfél kétszer is lemondja a 250 milliós házikó megtekintését, miután arra sem volt képes, hogy miután hívom, sms-t küldök, emailt írok az időponttal, időben visszajelezzen – háromnegyed nappal később sikerült -, hogy tudjak haladni a többi szervezkedésemmel? Abban az időpontban egyébként két másik helyen kellett volna még lennem. Persze hogy a 250 millás a prioritás. Aztán nem beszélve, hogy a (nem közvetlen) kollégákkal is mennyit kell küzdeni ilyen-olyan fronton. Hát ja, néha nehéz pozitívnak lenni, nem is megy mostanság, bevallom. Furcsa kettősség, mert a másik oldalról meg tudom, hogy ennek az időszaknak is vége lesz.
Bárcsak ne lennék ennyire érzékeny, pedig azért keményedtem sokat, sokkal szókimondóbb is lettem, érzem. Ez az év azt hiszem, hogy az igazi felnőtté válásom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: